„Elindultam szép hazámból…”- így kezdődik egy csodálatosan szép népdal. Nekem is ez járt az eszemben, mikor a feleségemmel álltunk a tömegben , Kassán a repülőtéren. Körülöttünk sok-sok fiatal vidáman csevegett, hiszen nekik a mai világban egy Londoni repülő út annyi, mint nekünk, annak idején elmenni bálba, a szomszéd faluba. Talán száznál is több fiatal között nagyon kevés idősebb utastársunk volt, hiszen az idősebbek, mint mi is, már csak a gyermekek, unokák miatt vállalják a „nagy” utazást. Arra gondoltam, milyen nagyszerű lesz egy hónapot az unokával tölteni, és Londonból még Tours –ba, Franciaországba is átruccanni pár napra, hogy a fiunkat is meglátogassuk. Persze, rengeteg képet készítettünk, és hazatérve boldogan tettem fel őket egy közösségi oldalra. Nem dicsekedni akartam, csak megmutatni barátainknak, hol, és hogyan élnek gyermekeink. Hideg zuhany-ként hatott egy nagyon jó barátom reakciója. Nem is tudom szó szerint idézni, de valami hasonlót írt: „… persze… hol lehetne megtalálni a magyarokat, mint külföldön… Én bizony ezzel nem nagyon büszkélkednék…”

Nem is tudom leírni, mit éreztem, mikor ezt elolvastam, hiszen én soha nem voltam az u.n. „melldöngető” Magyar. Cselekedeteimmel, életemmel voltam és vagyok Magyar, és persze hogy erre büszke is vagyok.

Természetes, hogy nem vagyok büszke arra, hogy gyermekeimnek külföldön kell boldogulni, de nem én okoztam ezt az állapotot, akkor miért szégyenkeznék miatta. De arra igenis büszke vagyok, hogy a lányunk Londonban, a fiunk meg Tours- ban is megállja a helyét. Nem koldulni, vagy a szociális rendszert kihasználni mentek oda, hanem kivándoroltak, mert sajnos a hazájukban nem volt szükség a munkájukra, nem tudtak megélni, pedig a lányunk ruhatervezői szakon érettségizett, a fiunk meg a Kassai Műszaki egyetemen szerzett mérnöki diplomát. Ott külhonban is boldogulnak, és nem hoznak szégyent sem családjukra, sem nemzetükre. Erre igen is jogosan büszke vagyok.

     Lehet, hogy a barátom rossz passzban volt, és ezért írta a fent említett gondolatokat. Én nem is haragszom érte, de kicsit meglepődtem.
      Megígértem, hogy majd írok utazásainkról, de most, ameddig le nem ülepednek bennem a barátom gondolatai, nem tudok írni a szép emlékekről sem. Ezért mindenkitől bocsánatot kérek.

                                                                                            Vajda Laci