Nézd csak! Itt állok, és csak nézek!
És a fák hozzám oly búsan beszélnek.
Én meg csak sírok, zokog az én lelkem,
Miért is kell még nékem itt e Földön lennem?

És a fák csak tovább suttognak,
A sötét árnyak csak rajtam kacagnak.
Gúnyol az est éjfekete szeme,
Arcomba fészkel hideg tekintete.

Sápadt bőrszínű testem is fáradt,
Megterhelt szívemnek nem találok támaszt.
Sehol egy kéz, nem érint most senki,
Csak a lenge szél figyel, ki életemet félti.

Mert vele szállok majd szép nyár alkonyán,
Vele úszik lelkem egyre föl, s tovább.
Olyan magasra, hol Isten ege látszik,
Hol Angyaloknak kórusa csengő hangon játszik.

Hallom énekük, s már nem reszket a lelkem,
Örömódát zeng az Angyaloknak kertje.
Itt a fák sem búsak, rügyektől duzzadnak,
S életillat csókolgatja az ébredő ajkat.

Engem is megcsókolt, új világra keltem,
Nem kell már többé soha sem könnyeznem.
Két szemem sírt, a lelkem is zokogott,
De én a könnyeimet immár elhagyom.

Pillangók mesélnek aranyszínű álmot,
Hófehér galambok röpködik a táncot.
Tarka réteken virágszálak lengnek,
Szedem, csak szedem, de nem fogy el sem.

Mert az én Mindenhatómnak oly nagy a hatalma,
Vigyáz ő az éjjelre, s vigyáz a nappalra.
Belátja ő az egész nagy világot,
S feltámasztja gyermekeit az örök halálból.

2024. június 11.