A kései prédikátor.

ballada

Virrad a hajnal, harmat szitál,
álmából ébred a táj.
Sóhajt a szellő, hajlik az ág,
felhőkben résre talál.

Sápadtan eszmél, félig alélt,
lombok közt bujkál a fény.
Árnyakat oszlat, kontúrt vetél,
úgy halódik a sötét.

Vesszőként görbülsz, súlytól feszülsz,
fekhelyed szélére ülsz
Véredben lüktet, izzik, hevül,
mert tudod, nem menekülsz.

Bízvást remélted, bátor, erős,
lélekben mindent legyőz.
Krisztus hitével lankadt a hős,
tombolt a gőg és a dölyf.

Hányszor hirdettek égbe igét,
Megváltó ígéretét.
Rejtik előled élet ízét,
kérdezed egyre, miért?

Szárnyal a fecske, apró madár,
egy szem magot, ha talál.
Csepp vizet szürcsöl suhan tovább,
számára nincsen határ.

Barna csuhája elszakadt rég,
ezüstbe fonja a dér.
Koldus apostol imára tér,
temploma ajtója pléd.

Száműzött lesz, ki hozzá talál,
nincs válaszút többé már.
Deszkából ácsolt, pajta a vár,
zöld fűben mezítláb jár.

Csontjára szárad, szikkad a bőr,
aranyát óvja ki öl.
Sorsokat üldöz, derékba tőr,
még itt kint tágul a kör.

Erdélynek földjén, búza kihajt,
száz sebet rejtve takar.
Gyermekhang, könnyek, lárma zsivaj,
Csaba testvér merre tart.

Eljön az új nap, arról regél,
Székely honba visszatér.
Nem több ki ad, csak nyitott tenyér,
lágy szelet meleg kenyér.