Mi ezer éve egyedül harcolunk,
míg másoknak adtunk, addig alattunk
rengett a föld, de most ebben a napban
sötét bűn van, megbocsáthatatlan.
Labanc, móc és a kozák muszka
halált, kötelet vetett a nyakunkba.
Európa még most is alkudozik,
a magyar vér jól kamatozik.
Őket nevetve, odavetette
a tizenhárom tábornok teste
kiterítve az aradi sáncon,
a nemzet vigaszt hogyan is találjon.
Hiába Kossuth nóta, tárogató,
tizenhárom gordiuszi csomó,
ezt az októbert is fojtogatja,
egy ország került akkor ravatalra.

Bitófaerdő nékünk emlékül,
a szív, a lélek már sosem békül.
Némán meredünk egymásra, magunkra,
értük kondul szívekben a harang ma.
Mondd csak világ, vajon, ki kinek adósa?