Annyit éltél, mint most a gyermekem,
de még mindig érzem, hiányod fáj,
ha írok rólad, nedves tenyerem,
és sírásra görbül szem és a száj.

Most úgy érzem, te vagy az én fiam,
és nem én hívlak téged apámnak,
de így a gyász hétköznapjaiban
hiszek némán az önbecsapásnak.

Hiszek némán az önbecsapásnak,
hiszem azt, hogy még velem vagy, apám
átadom magam csodás varázsnak,
hogy te itt vagy az élet színpadán.

De mindez csak önámítás, álom,
Olyan "nemszeretem" vágyakozás,
hiszen arcon csap a csalódásom,
már vége lett... utolsó felvonás.

Könnyekkel szememben, hangtalanul,
sírod előtt, ki tudja, hanyadszor,
fejet hajtok némán és szótlanul,
százszor, ezredszer... nem, már sokadszor.

Te voltál nekem az apa, barát,
csak rövid időt tölthettem véled,
bár szerettem minden pillanatát,
a felirat fáj... élt negyven évet.

2016. október 3.