Apám nyomorékon
tengette életét,
lábait levágták,
bénultan éldegélt.
Ágyához kötötten,
néha kínjába sírt.
Csapkodott és vádolt,
káromolt, béna volt.
Várta a halálát.
Kiabált, ordibált,
néha könyörgésre
emelte két kezét,
látom magam elõtt
esdeklõ  szép szemét,
Álmomban néha
megcsillan arcán
kisfiús mosolya.

Elment már messze,
s elvitte magával,
kínjait, fájdalmát,
lelkem nyugodalmát.
Most itt élek árván,
fájdalmak árján,
próbálom feledni,
s lelkembe temetni,
édes mostohámat,
de nem hagyja a bánat.