Anyai sorsok

  Elár/v/ult Édesanyák emlékére

Lélekszárnyalással várja már a jöttét,
rejtegeti, óvja kagylóba zárt gyöngyét.
Féltőn babusgatja, önzetlen, örömmel,
oroszlánként védi anyai ösztönnel.
Ágya felett virraszt éjszakákon által,
mikor kicsikéje küszködik a lázzal.
Megnyugszik, ha látja, ágacskája zöldell,
kialvatlan szeme teli örömkönnyel.
Bársonyos ölelés, ragaszkodó karok,
édesanya arca szivárványként ragyog.

Aggódva figyeli minden rezdülését,
irányítná súgva bizonytalan léptét,
talpát az életút soha fel ne törje,
egyenest haladjon, megtéveszt a görbe.
Sugallja az irányt válaszúthoz érve,
buktatók csapdája ne vezesse félre.
Őrangyalként állna az élete mögött,
mígnem lassan rájön, minek erőlködött,
nincs már rája szükség, terhes már a léte,
saját útját járja elszabadult vére.

Fölényes mosolyok, odavetett szavak,
ingerült válaszok kijózanítanak.
Éltető sugarát a nyár messze vitte,
jeges tél közelít, nincs visszaút innen.
Tavaszi illatok, pompázó virágok,
lebbentik időnként régmúltról a fátyolt.
Fénytelen nappalok, halvány remény sincsen,
megkopott ajtókon a magány kilincsel.
Zsúfolt öregotthon, kínok és fájdalmak,
anyai lelkeknek mélyére szántanak.
Reszketőn, könnyezve feladják a létet,
óhajtva és várva a megváltó véget.

2014. április 22.