Anyám mosolya volt nekem a napkelte, mely elűzte reggeleim árnyait, s meleg fénye átszőtte lelkem minden zugát, átjárta, mint tavaszi eső a száraz földet. Mosolya volt az iránytűm az élet viharos tengerén, hol minden hullám egy-egy félelem volt, s ő mégis biztos kikötőként állt a horizonton. A ráncok szemzugában, amik a nevetéstől maradtak, mint finom repedések egy törékeny vázán, mind-mind emlékek voltak a közös pillanatokról, melyeket most egy örökre lecsukott könyv lapjai rejtenek.
   A nap lenyugodott, s a fény, mely eddig táplált, végleg elillant. A mosoly, mely egykor ragyogó mécsesként világított, most csupán elmosódott árnyék, egy távoli csillagfény, mely sosem éri el a földet. Elmentél, drága jó anyám, s veled együtt elszállt mosolyod is, mint szélfútta pitypangmag, mely messzire, elérhetetlen távolságba viszi annak a tavasznak utolsó szép emlékét. Csend honol most, s ebben a csendben, ahol egykor kacagásod visszhangzott, most a hiányod súlya alatt csak könnyeim csorognak, mint hideg hegyi patakok, tisztán s megállíthatatlanul.

TM