Tudtam, nem soká leszel, elmész korán,
mégis örökre itt maradtál velem,
már ötven éve nélküled kell élnem,
az időt, Isten hiába korholnám.
Véled töltök be űrt, mit nekem hagytál,
érzem tekinteted, a lelked simogat,
vélek hallani halk szófoszlányokat,
némaságod fontosabb mondatoknál.
Szakadék szélén ott álltál mellettem,
ha elfogyott erőm, nyújtottad kezed,
halál árnyékát űzte a szeretet,
Néked köszönöm, idáig érhettem.
Megvadult a kocsi, siklott a szánkó,
a prüszkölő lovakat visszafogtad,
tanúja lehettem árva napoknak,
korszerűtlen szeretet muníció.
Szűk két évtizedért hálámat adom,
a fájdalom, öröm kiteljesedett,
a lényegemmé érlelted énedet,
több vagy nekem, mint sírban egy csonthalom.
Kihűlt kályhámnál pipázgatok, ő néz,
mintha látnám is, ám nyoma sincs testnek,
majd bomlott atomom kérdnek, felelnek,
hogy is történhetett meg ez az egész.
A hiányod feledném, de nem lehet,
mosolyt vittél el belőlem magaddal,
míg csak életösztön, itt tart, marasztal,
lelkemben őrzöm öröklött lelkedet.
2017. 05 25.