Anyám, Te, aki elindultál a csillagporos úton, melyet a Tejút égi fénye festett. Lábaid alatt nem föld volt, hanem a végtelen égbolt, ahol minden lépéseddel egy csillag gyúlt ki. A szíved meleg, lüktető fénye, mely egykor engem táplált, most a végtelen sötétségében pislákoló fáklyaként vezet másokat. Az arcod, melyet oly sokszor simogattam, most holdbéli fényként ragyog, mely minden éjjel hazatér. Te elmentél, de a mosolyod nem tűnt el, csupán csillaggá vált a messzeségben.
   Ahol most vagy, anyám, ott nem hulló levelek szegélyezik az utat, hanem szeretetből szőtt fénysugarak. Minden lélek, aki szeretett téged, és akiket te szerettél, egy fényes pont a végtelen csillagtérképen. Te is közéjük tartozol, mint a legfényesebben ragyogó sarkcsillag, mely sosem halványul el. Ott távol nincs többé könny, csak ragyogó fényed, mely örökre kíséri azokat, kiknek szívét egykor szereteted átjárta, s mosolyod lelküket melegítette.

TM