Gyerekként fogtad a kezem,
velem sírtál, ha elestem,
lázas voltam, Te ápoltál,
öleléssel gyógyítottál.

Iskolában makacs voltam,
játszottam és nem tanultam,
mellém ültél, megnyugtattál,
csendes szóval tanítottál.

Esténként a puha ágyban
kalandoztam sok országban,
kezed mesekönyvet tartott,
hangod álomba ringatott.

Tanítottál, gyógyítottál,
meséltél és simogattál,
sokszor, nagyon sokszor mondtad,
"az életre tanítalak."

Jónak lenni nem lesz könnyű,
de az élet nem oly szörnyű,
tanulj sokat, szeress nagyon,
ez marad meg nem a vagyon.

Engem erre tanítottál,
mindig, mikor átkaroltál,
kezembe fogom most kezed,
visszaadom szereteted.

Tanulom az öregséget,
remélem, én is megérem,
gyermekemnek átadhassam,
örökségként amit kaptam.

De már én is felnőtt lettem,
reszkető kezed csak nézem,
egyenes hátad meghajlott,
a szeretet nem változott.

Én fogom kezembe kezed,
megtörlöm könnyező szemed,
kis kontyba fésülöm hajad,
felolvasom az újságokat.

Az én Nagymamám!
Büszkén mondom mindenkinek,
ő a legjobb, engem szeret!
Én pedig örökké Téged,
a világ legjobb Mamáját,
aki nekem megadatott,
és én örökké a hálás,
szerető unokád maradok!