Velem Édesapám sétált és játszott,
ő énekelt altatódalt, és meséket is csak ő mondott.
Nem volt játékbabám, vagy ha volt is, csak dísznek,
az ágy tetején ült, nem érinthettem meg.
De volt papírbabám, sőt teljes családom,
aranypapírba öltöztetett fénylő álomvilágom.

Édesapánk volt, aki leckénket számon kérte este,
tanított szép beszédre, Istenszeretetre, hazaszeretetre,
az önzetlen testvériességre, egyenes beszédre,
makulátlan rendre.
Édesanyám főzött, mosott, tiszta ruhát ránk ő adott,
ha beteg voltam, ő ápolt, virrasztott,
hangja csendes volt mindig, visszafogott.
Kevés ruhánkat vasalta, szalagot kötött hajunkba,
szegénységünket tisztasággal csinosította,
virágot tett az asztalra,
amikor a vasárnapi ebédet tálalta.

A galambszürke ruháját szerette és a kéket,
ha Édesapámra nézett, szeme fénylett.
Volt egy gyönyörű ruhája, bársony, fekete,
amikor Édesapám őt az Operaházba elvitte,
nyakát hófehér teklagyöngysor díszítette,
ajkán ciklámenszínű volt a rúzsa, mint a rózsa,
oly édes volt illata kölnijének,
szemében kék nefelejcsek énekeltek.
És mi, három lánya csak néztük, csodáltuk,
ritkán láttuk őt ily fölséges szépnek.

Így neveltek ők minket, gyermekeket,
egymással mindenben egyetértve,
dédelgetés nélkül tiszteletre,
ölelés nélküli szelíd szeretetre.

Régi Anyák napján hajnalban indultunk,
a szomszéd kertekből orgonákat loptunk
édesanyánk elé állva, ünneplő ruhába’
egy dalt énekeltünk,
emlékezz most te is velünk:

„Serkenj fel, kegyes nép! Mosolyog az hajnal,
arany szárnytollakkal repdes, mint egy angyal.
Ingó-bingó zöld fűszál szépen felöltözik,
liliom rózsába meg is törölközik.
Amennyi fűszál van a tarka mezőben,
annyi áldás szálljon jó anyám fejére!”

Mindig meghatotta ez a szép pillanat.
Hittük, hogy ez mindig így is marad.

Édesapánk elment, fel a magas Égbe,
tanítását hagyta ránk örökségbe.

Amikor ezt írom,
Édesanyánk beteg, immár kilenc éve.
Nem emlékszik múltra, már a jelenre se,
unokái nevét régen elfeledte.
Gondolatai gyakran sétára indulnak,
sokszor nem tudjuk már, mit hoz a holnap,
nem emlékszik, hol van, alig beszélgetünk.
Mindig visszatérünk egy nagyon kicsi körbe,
egyre kisebb körbe, egyre szűkebb körbe,
már csak ritkán van a kezében a könyve.

De amikor rám néz és nincsen fájdalma,
szemében szeretet, szavaiban hála,
és most már naponta százszor is kimondja,
mit kicsi koromban olyan nagyon vártam:
„Szeretlek Encsikém, szeretlek, kislányom.”

Ölében most is csokor virága,
örömmel csodálja,
az én szívemben pedig szeretet és hála.

*

Versemet ma kicsit írtam át,
nem írtam bele a halált.
Mert él szívemben s a mennyekben,
mindörökké, drága Édesanyám.  

2025. május 4.

TM