Néz rám nagy szemekkel az ősz,
a reggeli avaron nászra hív egy angyal,
és én ölében újra jó ember vagyok,
hisz békét kötöttem önmagammal.

Aludtam, vagy csak ébren álmodom,
nem tudom, de oly mindegy talán.
Angyalom karjában ismét fiatal vagyok,
és ringok egy szerelemgondolán.

Az avar betakar, hogy ne lássa senki
szemérmünk rejtett, édes titkait.
Ittlétünk a szerelem lágyan körbelengi,
miközben az érzés lassan elandalít.

Hajam is ősz már, rám simult az élet,
közelg a vég, mely a halállal andalog,
az idő nem kímél, egyszer még megöl,
és én már érzem, mily fáradt vagyok.

Rám simult az élet millió apró, halk nesze,
de világnak zajára én már nem éhezek,
és ha eljön majd a búcsú utolsó perce,
angyalommal akkor tán útra kelhetek.