Hóvirág szirmának fehérsége vagy,
körötted foltokban ott, hó és a fagy,
fenyőtobozok szétnyílt barna burka,
szórta magját, mely icurka-picurka.

Azon a helyen e látvány fogadott,
hol sétám egy látomást tartogatott,
fenyőlomb mélyéből elő tűnt arcod,
fagyott szívemet, újra felolvasztod.

Sosem sírnak a lehullt tűlevelek,
ha taposol rajt akkor is nevetnek,
védik a fát, úgy mint borító paplan,
tűlevelek közt susog a szél dallam.

Így ha a fenyvesek közt rovod sétád,
téli napfényben is látod árnyékát,
köréd lengi gyanta bűvös illatát,
itt-ott látod fenyőknek sarjadékát.

Agyamban röpke gondolatok szállnak,
majd hirtelen érzem izét a szádnak,
hófehér testeden vakul látásom,
mi újra hozzád vezetne, lázálom.

Sírnak a fenyők fagyos téli szélben,
sétám visz szomorú magányos éjben,
nem megyek többet házatok elébe,
lelkem száll oda, mennyeknek egébe.

Csengő szóra lépked gyermeki álom,
nincs is szebb vidék e drávai tájon,
hova gyökeret eresztett a lábam,
ezt senki nem kérheti rajtam számon.

Itt válik majd porrá, mi a porból lett,
ez a pár gondolat legyen amulett,
virág sziromnak fehérsége voltál,
ha rossz voltam, akkor te is hibáztál,
csupáncsak azért mert te választottál.

-írta-Varga István-Barcs-2020.12.23.