A szépségben a még szebbet kerestem,
és a tudásban a még újabb tudást,
az egészet akartam tenyeremben,
űztem, szüntelen magamat és folyvást.

Gyönyörökben vártam a még több gyönyört,
dicsőségben öncélú dicsőséget,
a hasztalan hajsza sokszor meggyötört,
homályba hátráltak gőgős emlékek.

De feledni nem tudom, nem is lehet,
mint vázákba virágot szed Édesanyám,
aztán felém nyújt egy nagy csupor tejet,
és szívembe karcolja neved a nyár.

Már esteledik lassan körülöttem,
fázom és szomjazom, sivatagomban,
nyájas réteken sem legeltettem,
kopár szirtek csúcsára bitangoltam.

Mégis ünnep a múlt és minden perce,
bár oly gyakran volt borongós, keserű,
mert nem gondolok másra csak örömre,
miben ott csírázik az örök derű.

Mielőtt megyek, megállok az éjben,
már csak pislákol az egykori, szép tűz,
nézem gyöngysorom könnyezve, szerényen,
amely élettel még lágyan összefűz.

Nem figyelek már a gúnyos szavakra,
amit feledni nem szabad, nem lehet,
aranymetszéssel rejtem el magamba,
emberivé álmodom életemet.

2014. január 11.