Mi lelkemből fakad, papírra vetem,
kötöttséget útmutatást nem szeretem,
amit én szeretek és nekem tetszik,
arról hogy beszélhet le, valaki másik.

Ám az sem baj ha néha fúj a szél,
parti kövekkel legalább így beszél,
hallgatom, de bosszantanak oktalan szavak,
olyanok mint sokszor, értéktelen salak.

Látom olykor, hogy valakit bálványoznak,
megérteni próbálom, mit mond ez az alak,
kabátján érdemrendek húzzák büszkeségét,
szinte látni lehet a fej ürességét.

Tudom kevesen olvassák amit írtam,
de becsomagolom selyempapírban,
így azt tudom, nem használhassák másra,
hát arra nem, csak a zsíros szájra.

Mikor dicsérettől fröcsögnek ajkak,
másnak nem adnak esélyt, ám ők aratnak,
semmitől soha vissza nem riadnak,
szomorú, de így nem lesz dicsfénye,
a feltörő mámoros új tavasznak.

Vörösbor mámorában szorongat a jövő,
ekkor eszembe jut Ady a nagy költő,
ki kávéház teraszán ostorozott,
szegénységről papolt, Párizsig jutott.

Kedvenc költőm Ő, bohém volt élete,
papírra vetette, mi őt sértette,
de nem csak őt, a magyart féltette,
mi volt honnak akkor kortörténete.

Nem vágyik szívem a Szajna-partra,
elég lesz ha kijutok, a Dráva-partra,
múzsámat ott lelem, hol nem is vártam,
egy ölelésben, meleg kézfogásban.

Ó mily keveset mondtam, hisz nőtt a szárnyam,
repülhetnék, ősszel-télen-tavasszal nyárban,
de itt megvárom sorsom, míg kísért árnyam,
mit leír kezem, s kimond a szájam.

-írta-Varga István-Barcs-2020.05.07.