Fehér cipők hagyta nagy
és apró nyomok a sárga fövenyen,
amit csoszogó léptünk hagy,
majd a homok betakar mindent csendesen.

Peregnek az emlékszemcsék,
haldokolnak a hűlt helyemen,
a mindenség mérlegén a semmi a mérték,
a feledés emlékünk takarja, mint sötét selyem.

Mikor majd elvész a nyomunk,
tán marad tőlünk pár kósza gondolat,
már nem lépünk, és semmit sem írunk
arról, hogy a vágyak mily szépek voltak.

Mert a lélek még az anyagban is szabad,
de az idő ahogy palatáblánk letörölte,
nem lesznek kérdések és szavak,
a hangok is alámerülnek velünk örökre.

A borzolt fövenyen még nincs veszély,
de homály utánunk, kétség előttünk,
az árnyunkat is zsebre tesz a szél,
ez a büntetés, hogy emberek lehettünk.

Csak legyen valaki, és legyen merész,
ki elkísér minket lépteink utolsó nyomáig,
ahol majd a lélek a fényben elvész,
mert egy életünk van, és nem adatott másik.

2013. október l6.