Egry József emlékére

A partokon sétál, a teste ösztövér,
a lelke végtelen, az egekig felér,
az ecsetből csorognak a fények, csodák,
egy sötét kor fölé feszít glóriát.

Fogatlan szájában keserű a kenyér,
de bátran fest, nem fél, még valamit remél,
eres kezében vászon, illó fénynyaláb,
nagyon fáj a lába, de menni kell tovább.

Már felhők szélébe meríti a hálót,
övé a vizek, a rétek, a kaszálók,
a kocsi elé beköt egy öreg szamarat,
a palettát keverik vándormadarak.

Borostás dombra kaptat fel a fogat,
a tetőn körülnéz, hol mindent befogad
a szeme, csírázik , érik már a terve,
semmi sarát arannyá hogyan keverje.

Lepihen a holdon, és tízórait bont,
míg falatozik, a távoli horizont
csillapítja éhét, oltja szomját, kínját,
senki sem irigyli, nem is utánozzák.

Szívében megpihen a csillagközi tér,
mert az ember mindennél többet ér,
ő árnyakból szőtt, font szivárvány-íveket,
nem csalnak fenn a mennyei mérlegek.

2014. 12. 14