”Költő” Nagy Imre emlékére.
Mint egy éjszakában eltűnő messzi kép,
Úgy látom, már távol… idézve szellemét.
Fénye még körbeleng, s fölöttem úgy ragyog,
Akár a csillagok… akár a csillagok…
Téli éjszakán, ha felnézek az égre,
Ott látom bánatát e zord messzeségbe’,
Mintha az élne még… szavától megfagyok…
Akár a csillagok… akár a csillagok…
Hallom még jajszavát szikkadt nyári napban.
Verejték, vér ízét érzem mély szavakban:
Rideg kaszanyéllel íródott mondatok…
Akár a csillagok… akár a csillagok…
Hófehér tiszta ház… lepedő, vérvörös…
Éhező házi-nép, jövőkép nincs, ködös.
Köhögés, végszavak: „reggelre meghalok,
Akár a csillagok… akár a csillagok…”
Rögös föld törte láb, sziksó a húsig ér…
Élni csak szenvedés, meghalni ócska bér…
Alattad bús a föld, fölötted gizgazok…
Akár a csillagok… akár a csillagok…
Szétmálló gyertyafény, üres lap nincs elég,
Millió szép szavat, reád, bár tett az ég.
S kiáltod hangtalan: „fényt én még adhatok,
Akár a csillagok… akár a csillagok…”
Nem hallja senki ezt… s mit ér, ha hallja is?
Szegény-sors lett tiéd, elgyötrő, bús, hamis.
Pislákol életed, torkodon farkasok…
Akár a csillagok… akár a csillagok…
Előttem zord a kép, összefolyt oly’ kuszán:
Néma sír, néma hant, rideg kő, név csupán.
Megállok, nincs ma már, miatta bús vagyok,
Akár a csillagok… akár a csillagok…
… Új idő, új a dal, ám a múlt bennem él.
Szent a szó, szent a dal, és még szent, szent e név!
Meghalt, nincs, messze már, ő mégis úgy ragyog,
Akár a csillagok! Akár a csillagok…
Rácz Endre ©
2016 10. 18. Szerep
