Ahogy egymással bánunk, olyan a hazánk,
és most valahol elrontottuk a sorsunk,
véres jeleket véstek a csillagok ránk,
lelkünkben irdatlan púpokat hordunk.

Csábítanak a pénz, pompa, talmi fények,
és nem tudunk kérni, köszönni és adni,
közben elbitangol mellőlünk a lényeg,
csak az érvényesülhet, ami hatalmi.

Testünkből az Isten kopjafát faragott
rég, büszkélkedett a világnak velünk,
most kerüljük egymást, hagyunk csapot-papot,
az ég is szomorú, látván mit művelünk.

Simára koptak már a nagy malomkövek,
a molnár hallgatag, csak tátog a garat,
minden sértést, bűnt ezer másik követ,
a tolvaj, a gyilkos az áldozatra mutat.

Napjaink terméke a frusztráció, stressz,
lehajtjuk fejünk, mint ázott kukoricacső,
ahogy egymással bánunk, az élet az lesz,
talán már a végünk morzsolja a jövő.

2013. november 23.