Károg a kereplő a varjak torkában,
én is tudom, mit rejt a pecsételt jövő,
kihűlnek napjaink már megválthatatlan,
megpihen a föld, a szorgos szántóvető.

Sápadt nyírfalevél ablakomra libben,
erektől ráncos, már meggyötört az arca,
a zord ősz tartja őt az időbilincsben,
elfogyott ereje ellene a harcra.

Látom, odakinn a kertben most nagy baj van,
a vergődése az egyetlen esemény,
a többiek már mind lenn a barna avarban,
áttetsző teste lesz nékik a szemfedél.

Nem feledem az utolsó pillanatot,
ahogy alászállva odaintett felém,
jönnek a meszelt arcú, rabló hónapok,
de mit ő itt hagyott, az már az új remény.

E végső mozdulatban is ott a szépség,
bár ami rá vár majd, az a sötét semmi,
az ő bátor, kis sorsa már eldőlt végképp,
a létet haldokolva is kell szeretni.

2013. november 21.