/ Csak azért is ünnepelünk /

Odakinn most sötétség van, de nekünk a Karácsony akkor is ünnep, akár csak a Húsvét és a Pünkösd. Mi már csak ilyen maradiak, konzervatívok vagyunk. Életünk vasárnapjain és a Szent Estén ünneplőbe öltöztetjük a testünk és lelkünk, és gyertyát gyújtunk. Várjuk már estét, mikor majd fenyőfa illata, szaloncukor zizegése tölti be szobáink és termeink, és naivan angyalszárnyak susogását akarjuk, véljük hallani, csillagszóró fényében fürdik arcunk, halat és foszlós kalácsot eszünk vacsorára, ajándékokat adunk és kapunk, és gyermekeinkkel együtt örülünk, nevetünk.

 Szegény keresztényekként reménykedünk, az ünnepekbe és beléjük kapaszkodunk, és ilyenkor még boldogok is vagyunk. Mi már csak ilyen lelki szegények vagyunk, és azok is maradunk, és idebenn makacsul csak azért is ünnepelünk. Odakinn a lábak alatt keményen, szürkén kopog a föld és nem fehéren ropogó vidámsággal.

          Nem hiszünk már a kincstári optimizmust hazudó médiának, ahol a bemondó milliókért millióknak hazudik a milliárdokról. Szája szélén lekicsinylő mosoly, mert tudja….Mi is tudjuk, mik voltunk, mik vagyunk, és azt is, hogy mit tettek velünk és belesajdul a lélek, ha arra gondolunk, mik lehettünk volna. Egyre gyorsuló sebességgel fogy életerőnk, a munkanélküliség nő, a hajléktalanok és éhezők száma már csak százezrekben mérhető, gyermekeink egyharmada alultáplált, minden negyedik-ötödik forintunk már nem a miénk, hanem a valamelyik japán, amerikai magánbankban cincog, és mi magyarok csak fogyunk, fogyunk. A törvények és a szervek csak azt büntetik, aki netán dolgozni akar, és még gondolkodni mer. Talán már ezer éve motyogjuk magunkban a tiborci sirámot, „ki milliókat rabol, bírája lészen annak, ki garast lopni kényszerül.” Talpunk alatt ropog az összetört üvegzsebek szilánkja. Utolsó aduként az antiszemitizmus négyezer éve kibogozatlan gordiuszi csomóját is elénk vetették. 

Mert valamikor elindult felénk a gyanúsan gomolygó ködből a Kányádi Sándor megénekelte, szocreál Vörös Villamos. Kereke csattogott, most is hallom, ahogy áramszedője zizeg. És ideért.. „hát boldog volt, aki nem érte meg „! A vagonokban és a peronon ott tolonganak a rosszarcú törtetők elvtelen hálózatukkal és a keret embereivel. Diktátorok igyekeznek megvédeni mindenáron a demokráciát a demokratáktól és a néptől. Rágalmak, koncepciós perek és vizsgálatok, rendőri korrupció és túlkapás, eladósodás, káosz, anarchia, tudományos szintre fejlesztették a rágalomhadjáratot és az elhallgatást. Az összeharácsolt pénz, vagyon és a kapcsolati tőke megmenti gazdáját. A nemzet testére tekeredő adósságspirál végét még az unokák sem fogják látni. Erőszakról, cinikus szabadelvűségről, alkoholizmusról, narkomániáról és ezernyi fajta népbetegségről hallunk.  Az életünk nemcsak hatalomról, feszültségoldó élvezetekről, hedonisztikus örömökről szól, hanem sokkal többről, a szeretet, a szolidaritás igényéről és gyakorlásáról. 

       Csendes és titokzatos az éj, néptelenek az utcák és csendesek a házak és lakóik, gyanúsan csendesek. A családokat párás félelem és létbizonytalanság lengi körül. Odafenn úri sikk a közpénzek elherdálása. Megállíthatatlan az államapparátus, a bürokrácia és a korrupció szent tehenének hízása, hízlalása, de mi balga, földhözragadt népek ilyenkor fel a fény és a remény felé fordulunk. Lelkünkben az advent várakozása, varázsa. A Szent Estére, a Szent Napra, Isten fiára, a jászolra, az angyalokra és pásztorokra gondolunk. Így ünnepel, csak azért is Szent István és Szűz Mária országának már oly sokszor kifosztott, becsapott népe idebenn némán és odakinn hangosan bízva a harmadik évezred hajnalán, imájában a remény, a béke és szeretet, és ahány fohász, annyi talán, talán, Talán…. !

            Hát, gyújtsunk gyertyát !