Az év minden napján, ott mélyen bent rejtve
egy apró kis zugban, árván elfelejtve.
Hordozod magadban, és nem is tudsz róla,
csak mikor előjön, nézed csodálkozva.

November vége van, tompábban és gyéren,
visszhangzik a napfény, a didergő déren.
Kristályként csillogva hullott le az égből,
kabát alatt bújva tested melegétől.

Aprót csipked rajtad, lásd most megérkeztem,
szíved alatt bújva, olvadozik testem.
Odakapsz érezve, oly finom és könnyed,
ujjad hegyén csillan, mint angyali könnycsepp.

Előhúzva onnan, nézed ábrándozva,
merről érkezhettél, nékem áldást hozva?
Mondd ki küldött értem, titkon fohászkodva?
Ki gondolt rám most is, csendben mosolyogva?

Két kezét ki fonta imádságra értem?
Égieket hívva, kísérjék el léptem.
Semmivel sem többet, csak ami nem kevés,
ne hagyjál el soha, féltő gondviselés.

Ezt küldte el, pedig ő a legszegényebb,
nem dicsekedésként, hisz sokkal szerényebb.
Kinek semmije sincs, az ily adakozó,
legnagyobb gazdagság szívében lakozó.

Csupán egy koszorú, fenyőágból fonva,
bíbor színű gömbök, és négy fehér gyertya.
Imbolygó kis lángnyelv, s mi belőle árad,
eljössz hozzánk Urunk! Szeretet a várad!

Erősek falai, lelkek tartják egybe,
egymásba fonódva, egyért esdekelve.
Belől a melegség, hideg kint rekedve,
kavarog ármányként, fehér hólepelbe.

Lehajolva ott bent, egymás kezét fogva,
egyért könyörögve, összekapaszkodva.
Kit várva-várnak, hát lassan megérkezék,
elhozva az advent legszebb üzenetét.

Leül, bent megpihen, maga elé nézve,
asztalra könyököl, arca tenyerébe.
Ahogy fogadják, mint legkedvesebb vendég,
szakadt csuhájában, koldus zarándokként.

Rajta függ minden szem, le nem veszik róla.
Mélabús mosolya mikor válik szóra?
Körülnéz, karjait térdéig eresztvén,
hálás tekintettel, mint igaz keresztény.

Megtörve a csendet, mélyről duruzsolva,
tölti meg a szobát, testének harangja.
Mert ami boldogság, szeretet itt várta,
nem ő hozta el azt, hanem itt találta.

- Édes a melegség, mely csontjaim átjárja,
belőletek árad, teremtőnek hála!
Ki ide vezérelt, nem tudtam hol járok,
én csupán reméltem, hogy rátok találok.

Messziről érkeztem, fázva, kimerülve,
ablakon át látlak, titeket itt ülve.
Egymás mellett sorban, mint falban a kövek,
mozdulni sem tudtam, álltam, mint a cövek.

Magam sem tudom hogy, csak azt, betoppantam,
erre a pamlagra nyomban leroskadtam.
Oly emelkedett lett a szívemben itt bent,
köztetek talált meg, kegyelemmel advent!

Megengeditek, most, együtt imádkozva,
szeretnék az Úrnak köszönetet mondva.
Úti port lemosva, nyugovóra térni,
messze van, még hová, el akarok érni.

Választ nem ad senki, csak egymásra nézve
egyik abroszt hoz, azt asztalra terítve.
A másik, ételt tálal, bort önt poharakba,
vendégnek a székét, asztalfőre rakva.

A harmadik lassan, két kezében tartva,
hozza a koszorút, és eléje tartja.
Nyúl ő a mécsesért, kanóc aprót sercen,
az első gyertya is, meggyulladt e percben.

Meg van vetve az ágy, és lefekszik végre,
jóllakottan, tisztán, nyugovóra térve.
Még alszik fehér hó, éjszaka fényében,
ragyog mint irgalom, Krisztusnak népében.