Bakonyból emberes botját,
a mi Drávánk felé dobta,
hát így jelezte az őszidő,
hogy ő jön most sorra.

Hullik is a fák lombja,
leveleiket a szél hangosan,
durcásan, korcogva kotorja,
míg nedvesség le nem tapasztja.

Ám, ha látnád az erdőt,
mily színes foltjai a tájnak,
sok fajta fa dacol és örül
még, szép zöld ruhájának.

Az égbolt színe oly őszikék,
tejszínhabos kis felhőcskék,
habár a Napot nem kell félteni,
tüzes sugara még bőrömet égeti.

Lenézek a partra, csak úgy
unottan, kicsit kíváncsiskodva,
milyen most a Dráva őszikék vize,
ahogy mozgótükrét égboltnak mutatja.

Látod a Dráva partján ilyen az ősz,
még szerényen mulat, nem olyan bősz,
de ha majd urasága iszik az új borból,
már nem lesz szelíd, szinte már tombol.

Alkonyodik - lám, hogy elröppent
ez a gyorsan tovatűnő pár óra a napból,
egy aranysakál távoli ordítását hallom,
otthon majd kibújok, az őszi kabátomból.

Barcs, 2018.09.11.