Megérkezett a lucskos, nyirkos ősz. Mindenki nyakát behúzva sietett az úton és senkinek sem volt kedve sétálgatni a parkban, mint langyos nyári estéken.

Ilyenkor legjobb odabent lenni a jó, meleg szobában.

A park kihalt volt és elhagyatott. A fákon a madarak gubbasztottak fázósan, és szomorúan ábrándoztak az elmúlt, szép időkről, amikor minden olyan jó és vidám volt.

Egy kicsi megsárgult falevél unottan leszakadt a közeli, öreg fa ágáról. Talán a bús szél is segített neki, aki végignyargalászott a lombok között, mintha csak azt mondta volna: „Vége a nyárnak és ideje készülni a fagyos télre!”

Amikor ezt a kicsi falevél meghallotta, gondolt egyet és elindult világot látni. Még sohasem járt a parkon kívül. Pedig a pajkos szellő annyi érdekeset mesélt a városokról, falvakról, meg ezek körülvevő hatalmas erdőkről és rétekről. Szeretett volna egyszer eljutni a távoli magas hegyekbe és onnan nézni a lenti tájat.

Nem lehet, hogy ezeket ne lássa meg!

Még nyáron, amikor javában sütött a Nap, elhatározta, amint teheti világot fog látni. Eljut messzi tájakra és megismeri az ottani embereket.

Minden este megkérte a szellőt, hogy meséljen ezekről. Egy szellő mindenhová eljuthat, s ha akarja bejárhatja az egész világot. Nincs fához kötve, mint egy falevél.

Végre az ősz lett és a falevelek zizegve hullni kezdtek az ágakról. Megcsillant előtte a szabadság végtelen birodalma.

Nem fog tovább várni, megvalósítja álmait.

Amint leszállt az est csendben, észrevétlenül elvált az ágtól, és felpattanva egy kóbor szélre, nyakába vette a nagyvilágot.

Csodás volt az utazás. A szél magasra felvitte, egészen a sötét fellegekig. Onnan boldogan letekintett, ahonnan elindult, ahol hosszú hónapokig élt egy nagy fa ágán.

Bár csak mindig repülhetett volna! Mennyivel szebb lett volna az élete. Most értette meg, mit mulasztott el. Állandóan egy ágon csüngeni társaival és nézni a mindig ugyanazt a tájat. Néha emberek jöttek arra, de rá sem hederítettek. Sietve vagy éppen andalogva mentek tovább.

Milyen jó is innen fentről szemlélni a világot. Ha ő ezt előbb tudja, biz’ Isten nem maradt volna egy helyen. Megszabadult volna az ág rabságától, és repült volna egyenesen fel a csillagos égig.

Buta volt, amiért hallgatott a többi falevélre, akik marasztalták, és mondták, jó ez a hely. Egy falevél ne legyen nagyra vágyó. A fák ágain kívül nincs élet.

Becsapva érezte magát. Ez olyan volt, mint amikor valakinek minden jót ígérnek, és végül nevetve közlik, mind csupán csak ámítás volt. Térj észre és huppanj két lábra, a talajra! Minek ábrándozni, amikor a csillagokat úgysem lehet elérni.

A szél hátán megvilágosult. Különös érzés kerítette hatalmába. Tudta jól ettől már soha nem fog szabadulni. Amíg csak él, ez az érzés mindenhová elkíséri, soha nem hagyja magára.

Megállás nélkül repültek. Alattuk falvak és városok suhantak tova. Aprók voltak a házak, és mindegyik házban emberek éltek.

„De jó lenne egy - egy ház ablakán bekukkantani.” – gondolta ábrándozva. – "Vajon, mit csinálhatnak a bent az emberek? Beszélgetnek vagy éppen a háziasszony készíti a vacsorát?"

Innen fentről ezt nem lehetett látni. Minden kicsi volt és meseszerű.

Talán a szél olvasott a gondolataiban, mert alább szállt és a falevelet egyenesen az egyik ház ablakához repítette.

Végre benézhetett egy házba. Eddig csak mindig távolból egy fa tetejéről szemelhette a környék épületeit. Rászállt az ablak párkányára, és kíváncsian belesett. Eleinte a bútorokon és tárgyakon kívül nem látott semmit. Ez egy kicsit el is kedvetlenítette. Ennél többre számított. Minden vágy volt, hogy titkon betekintsen az emberek mindennapi életébe.

Már készült odébb állni, amikor valaki bejött a szobába. Egy kicsinyke lány volt, oly hat év körüli. Szőke hajtincsei lágyan omlottak vékony, törékeny vállaira. Játék babát tartott a kezében. Annyira aranyos volt, hogy a levélke szíve majdnem megszakadt. Szeretett volna besurranni a szobába, és érezni a szoba melegét, minden illatát. Egészen megfeledkezett tervéről, hogy felfedezze a nagyvilágot.

Ámulva, csöndben figyelte, ahogy a kislány játszik a babával. Egyedül volt. Szülei talán a másik helyiségben lehettek. Néha-néha hallotta hangjukat.

Milyen jó a kislánynak. Van játékbabája és játszhat vele. Neki soha sem volt ilyen játékszere. A fa tetején nem lehetett babázni. Milyen kár! Sajnálta, hogy nem embernek született. Ő csak egy egyszerű falevél, és egy forró nyár után most elszáradva, elsárgulva repdes az utcán a házak felett, ahogyan a szél akarja.

A kislány felállt és lassan elindult az ablak felé. Ahhoz az ablakhoz, ahol éppen õ volt.

Mit akarhat? Hiszen nem lát semmit, mert odakint sötét van és csak néhány lámpa pislákol az utcában.

Picinyke arcát az üvegre tapasztotta és némán nézte a nagy sötétséget.

Mintha keresett volna valamit. Szemei furán firtatták a sötét várost.

Egyszer csak hangosan felkiáltott:

– Édesanyám!

Anyja kicsit megriadva szaladt be a szobába.

– Mi van kislányom? – kérdezte.

– Nézd egy száraz falevél szállt az ablakunkra!

– Jaj, drágaságom – nyugodott meg a nő. – Már azt hitten, valami baj van. Mi ebben a különös? Hiszen ősz van. Az egész város tele van hulló falevéllel. Az ember alig tud miattuk menni.

Már fordult is volna vissza, amikor a kislány könyörögve megszólalt:

– Úgy szeretném, ha ezt a kicsi falevelet beengednénk a szobába. Kérlek, hadd nyissam ki az ablakot!

A nő eleinte tiltakozott lánya kérése miatt. Nem tartotta jó ötletnek sarkig tárni az ablakot, és beengedni a meleg szobába a hideget. De lehet-e egy csöppnyi kislánynak nemet mondani? Bájos, kék szemeivel olyan szomorúan tudott nézni. Előbb – utóbb minden édesanya szíve megesik rajta és teljesíti a kérést.

A kislány tapsikolva ugrándozott a boldogságtól. Alig várta, hogy kezébe foghassa a falevelet.

Óvatosan lehámozta az üvegről és boldogan tartotta kezében, mint egy becses tárgyat.

Csupán csak egy megsárgult, száraz falevél volt. Az utcán ezerszám hevertek hasonlók a sárban. A véletlen szeszélye folytán a nagyvilágba induló falevél egy gyermek szobában kötött ki, ahol kellemes meleg és vidám kacaj fogadta.

– Milyen szép színes – örvendezett a kislány. – Holnap keresek neki társakat és lesz egy nagy levélgyűjteményem. Ebben a dobozban fogom tartani őket. Ez a kicsi falevél lesz a királyuk. Minden nap mesélek nekik. Ugye édesanyám segítesz nekem kiválogatni a szép leveleket az óvodából jövet?

Anyja elmosolyodott, és megcirógatta kislánya fejét.

– Természetesen – mondta és kiment a szobából.

A kislány egyedül maradt a száraz falevéllel. Sokáig nézték egymást. Egy pillanatra a háznak az új lakója kicsit bánkódott, hogy oda az utazás és kerülhet el messzi tájakra, amelyekről egész nyáron ábrándozott. Hányszor álmodozott arról, hogy bejárja az egész világot, de csak idáig ebbe a kicsi szobába jutott el.

Ennek ellenére szívét mégis valami melegség árasztotta el. Lassan kezdett megnyugodni. Kíváncsian körbenézett új otthonában, a nagy kartondobozban, amelynek falára kicsi barátnője ablakokat pingált, hogy minél jobban hasonlítson egy igazi házra. Csak egy napig kell várni és a doboz megtelik élettel. A kislány majd hoz új leveleket és köztük talán olyan is lesz, akit ismer. Hiszen ott fenn a magas fán sokan voltak, és jól tudja valamennyinek az volt a vágya, hogy ha eljön, az ősz elinduljanak a nagyvilágba.

Boldog volt. Ő már megékezett. A doboz békés, nyugodt otthont biztosított neki.

Ha az ember jól érzi magát, akkor a percek, az órák gyorsan múlnak. A kislány is egyszer csak elálmosodott és édesanyja segítségével lefeküdt a kiságyába.

A szobában kihunytak a fények, s lassan a falevél is álomba szenderült.

Álmodott messzi, szép tájakról, amelyek már annyira nem is voltak fontosak, hiszen meleg otthonra lelt és lett egy igaz barátnője, akivel holnap új élet kezdődik számára.

Kell ennél több egy kicsi, megsárgult, száraz falevél számára?