zörgő, tarka avarszőnyegen csak a bús szél susog
sárga, piros és barna ruhába öltözött a föld
meztelenre vetkőzött fák ágain kis mókusok 
árva faleveleket kergetnek, végleg itt az ősz

sötét és vad fellegek egymást hajhásszák az égen
a sápadt fényű nap szégyenlősen bújik mögéjük 
elfeledte már tüzes, izzó sugarait régen
s meleg, lágy felhőtakarót von fázósan köréjük

az őszt csak a hold vakító, fehér fénye üdvözli
a sok tarka szín mögött ő az egyetlen télhírnök
közönyösen az elhaló természetet bűvöli
igen, elmúlik minden, de ő, csak ő marad örök