Az őszutón a vastag-paplan fellegek
A sápadt-kék eget elrejtik előlünk,
Ilyenkor a föld tüskéi már élesek,
Lucskosan tollpihék libegnek köröttünk.

A mindenek mögött, egymásba bezárva
Vajon ki vagy Te, és mára ki lettem én,
Velünk vonaglik a lét agóniája,
Megváltozhatnék e, ha még megtehetném.

Nincs már feladat, az idő kiszámol,
Szívem lassan kihűl, csak kályhámban a tűz
Duruzsol, nem jut hozzám a lángolásból,
Az éjben a szám némán is verset betűz.

Reggelre leírom, hangosan kimondom,
Ropognak a hegyek, áradnak tengerek,
Már senki sem viseli a bajom, gondom,
Színekkel töltöm az üres szürkeséget.  

Világok súrlódnak sírva, csikorogva
Egymás mellett, néha meg összeütközve,
A szél jeget, havat terít paplanomra,
Mintha egy varjúörvény már közeledne.

Vészjósló felhők suhannak el felettem,
Padlók réseiben kincseket keresek,
Sötét van, a csillogást el nem feledtem,
Megnyíltok e nékem fekete fellegek.

2016. 11. 15.