Búcsúzik már a nap lemenőben,
Sötétség borul a tájra hirtelen.
Duna hömpölyög méltósággal új medrében,
Nagy remekmű gátja vigyázza, el ne térjen.
Őzek, szarvasok indulnak pihenőre,
Hol jobbról, hol balról ugranak autó elébe.
Óvatosan oson a róka, s ijedve,
Mi ez, a nagy fényáram jár erre?
Sűrű ködben csak szemük villanása látszik,
Riadtan a fénytől változtatnak helyszínt.
Lombos fák siratják tovaszállt levelüket,
Terítik az utakra, mint színes szőnyeget.
A Duna megemelt gátjánál száll a ködpára,
Est eljöttével sűrű köd borul az utakra.
Amott az Öreg Duna csendesen andalog,
Nem mossák már régi medrét fodros habok.
Nagy kövek állnak ki a meder aljából,
Szigeteket alkot kövekből és fákból.
Szomorú látvány lenne ránézni szegényre,
Jobb is, ha eltakarja a köd jóságos leple.
Csillagok és a hold hiába ragyognak az égen,
Köd és pára takar mindent ezen a vidéken.
Magas gátak közt hömpölyög a Duna,
Ráborul a csend, s az éj koszorúja.
Mosonmagyaróvár, 2014. október 1.
