Csodálatos évszak az ősz. A fák színpompás ruhát öltenek, a levelek versenyeznek, melyikük színe a legszebb. A kis patak nevetve figyeli minden reggel, ahogy a sárga, barna, piros levélkék egész nap a víz tükrében nézegetik magukat, ahogy napról napra egyre szebbek lesznek. Élvezték a kellemes szellőt, ami most békén hagyta őket, a bokrok között suhant, kergetőzött a verebekkel. A nap sugarai békésen terültek szét a fák között, kellemes meleget árasztva. A természet már elfeledte a nyár perzselő, száraz, rohanó lüktetését.
   Most csendesen, nyugalomban várták, hogy lassan eljöjjön a pihenés, az elmúlás ideje. A falevelek versengésére figyelt az egész erdő. A legszebb és legbüszkébb levél folyton magáról beszélt. A többiek már nem is figyeltek rá, mert senki nem érdekelte, csak önmaga. Az öreg fa még néha kérte, hogy testvéreire is szánjon időt, nehogy magára maradjon. A kis levél csak nevetett, ő a legszebb, semmi más nem érdekelte.
   A madaraktól kérdezte, láttak-e hozzá hasonló szépséget? Persze a cinege dicsérte, mi mást tehetett volna!? Aki szépségét nem látta, azt ő sem látta többé. Aztán egy kora őszi délután, hogy magát jobban lássa, kicsit jobban előre dőlt az ágon. De túl nagyot hintázott, és a szára letört. Megrémült, mert szép lassan a föld felé zuhant. Hiába szólította a többieket, senki észre sem vette, hogy eltűnt, már nem törődtek a hiú kis szépséggel. Először félt, aztán dühös lett, és mire felocsúdott, már le is ért a fa tövébe. Meglepődni sem volt ideje, amikor érezte, hogy felemelkedik. Nahát, ez nem történhet meg, nem tudja, mi történik, de azt tudja, hogy nem akarja. Viszont aki felemelte, az nem törődött azzal, hogy ő mit szeretne. Valószínű, nem is hallotta, annyira sietett.
   Hamarosan egy jó meleg kis kuckóban találta magát, nagyon sok szép társával együtt. Nem lehet igaz! Ez nem az ő története! Ő, aki a legszebb az egész környéken, hogyan juthatott ide, erre a sötét kicsi helyre! Szinte elsírta magát, annyira szomorú lett, amikor egy vékonyka hangra lett figyelmes. Milyen csodálatos levelet találtál Anyukám! Soha nem láttam még ilyen szépet! A kicsi sündisznó boldogan ölelte magához a reszkető levélkét. Milyen jó meleg ez az odú, és milyen kedves ez a kis süni! A levélke most már örömmel nézett szét új otthonában, szíve csordultig telt szeretettel, és békésen simult a kicsi sündisznóhoz.