Ütött-kopott kisház, hámló, öreg falak,
Ócska tetején már kíváncsi sugarak
Tekintenek belül, de a semmit látják…
Hamar eltűnnek, s hogy betértek már bánják.

Csak a víg egérnép, ők, kik mulatoznak,
Bárha étel nincsen, talán, hogyha hoznak.
Üresek a polcok, nincs rakva edénnyel,
Csoda hogy még állnak… nemhogy rajta étel…

Régen volt, mikor még befőtteknek sora
Úgy álltak ott, akár ezrednyi katona.
Aludttej és tejföl, rongyba fogott túró,
Kolbász és szalonna kacsintott a rúdról.

Kánaán volt egykor, bőségnek kamrája,
Mára csak por lepi, pókhálók tanyája.
A kemence hallgat… ki is fűtené fel?
Nem sül benne kalács, ropogós kenyérrel.

Mennybéli illata úgy suhant, mint álom…
Hiába keresném, többé nem találom.
Csak az omló falak, ezek néznek vissza:
Ne felejtsd a múltat! – búsan így kacsintva…

Nagymamámat látom, hímző keret fölött,
Két kezétől minden virágba öltözött.
S nagyapám, kit serény, dolgos két kezéért
Áldtam mindig, s ma is áldom az emlékét.

De jó lenne azért néha még a múltba,
Vén arcukat csókkal áldani meg újra!
De jó lenne újra… de már ennyi maradt:
Ütött-kopott kisház, hámló, öreg falak.

Rácz Endre ©
2016 11. 30. Szerep