A mindennapok köde gomolyog,
szívemben rebbennek, mint verébrajok
a bajok, kiutat hiába is kutatok,
felcserélve az okozat és az ok.

De nem maradhat így ez örökre,
a bánatom kéretlen kaptam örökbe,
egyszer csak elapad az ember könnye,
és a kezem vészt- jóslón szorul ökölbe.

Fényhajukat kibontják a fáklyák,
szétporlad e hazug álkirályság,
a szürke napokat ünnepek váltják,
az igazság gyújt reményt adó- máglyát.

A magyar fátum nem lesz már igaz,
mert az üres szó, ígéret nem vigasz,
kiáltásként zendül a halk panasz,
már vár ránk a napfény, és új tavasz.

Sápadt, zabolázott a szürke jelen,
de megszólal a szájzáras félelem,
nem tart vissza e börtön-kényelem,
fegyelem, a rongyos rettegést levetem.

Figyel, felügyel a gonosz mohóság,
ültet a sötét stáb öncenzor poloskát
agyamba, önbecsülésem az orvosság,
hogy véget érjen a babiloni fogság.

2013. november 2.