Önportré

Modellt ülök a Mindenható előtt,
nem vártam, de ez az idő is eljött,
aki saját képmására teremtett,
az agyagból formált, majd lehelt lelket
belém, hogy most mint gondolkodó állat
nézhessem a kiugró orrot, állat,
azt, ki szándékkal vagy akaratlanul
önmaga és nagyvilág ellen fordul,
mi vagy ki dolgozik ott, mélyen bennem,
ilyenné, mássá kellett volna lennem,
tán eleve minden elrendeltetett,
és ő tervezte meg az életemet
már a kezdetek kezdetén előre,
csak ülve, magam szeretve, gyűlölve
megfontolt, könnyelmű, egyben tékozló
génekben búvó predesztináció,
egy öreg istállónál, gyümölcsös kert
mögöttem, mi lesz majd, ha pohár betelt,
susogják a lombok a déli szélben,
kalap alatt simul hajam hófehéren,
néha hunyorgok a fényektől fájón,
sajnál a Nap a barna fapalánkon,
meglásd, jő az este, az örök sötét,
lemossa friss vásznadat, az önportréd.

2020. júl. 14.