Karácsony tájékán nagy volt a sürgés, forgás a mennyországban. Az angyalkáknak az volt a dolga, hogy segítsenek a Jézuskának. Nekik kellett széthordani a sok-sok szépen feldíszített karácsonyfát, hogy a gyermekek megtalálják alatta az ajándékot. Minden angyalka hosszú listát kapott, amelyre fel volt írva, hová, melyik házba kell besurranni, hogy észrevétlenül lehelyezzék a karácsonyfát. Így segítettek a Jézuskának, kinek már csak az volt a feladata, hogy vigye a megrendelt kisvonatot, babát, társasjátékot vagy a csokoládét.
   Ezen a télen szinte megszámlálhatatlan helyre kellett menni. Annyi volt a jó kisfiú és kislány. A főangyal minden angyalkát riadoztatott. Még a legkisebbekre is sor került.  Senki nem bújhatott ki a munka alól. Általában minden rendben is szokott menni. Soha nem volt gond vagy félreértés. Az angyalkák remekül értették a munkájukat. Ripsz-ropsz elvitték a karácsonyfát a megadott címre.
    A mennyországban volt egy ügyetlen angyalka. Amihez hozzáfogott, mindent elrontott. Semmi sem sikerült neki. De most ő sem úszta meg a munkát. A főangyal berendelte, és mondta neki:
─ Angyalka, idén neked is karácsonyfát kell vinned a gyerekeknek. Itt a cím, ahol már türelmetlenül várnak a csöppségek. Kérlek, el ne rontsd! Ugye megbízhatok benned?
    Örült a kisangyal, hogy őt is megbízták. Boldogan vette át a címet. Egy távoli, eldugott falu volt az úti cél. Csak egyetlen egye kicsi házba kellett berepülni a kulcslyukon a karácsonyfával. A kisangyal izgatottan felkerekedett, és elindult abba a távoli faluba. Repült szélsebesen erdők, mezők felett. Egy angyal életében nincs is szebb dolog, mint karácsonyfát vinni a gyermekeknek. Amikor már jó messze volt, akkor vette észre, hogy a nagy igyekezetében otthon felejtette a címet. Pedig a főangyal nagyon megkérte, hogy vigyázzon rá, el ne veszítse!
    Mi lesz most? Ha visszarepül, mindenki kineveti, és soha többé nem bíznak rá ilyen feladatot. Élete végéig, seperheti a Tejutat az égen. Ennél unalmasabb munkát el sem tud képzelni egy angyal. Mit tegyen? Semmi okos gondolat nem jutott az eszébe. Bánatában leszállt egy erdőszélre, s megpihent egy kidőlt farönkön. Egyszer csak egy parányi madárka repült hozzá.
─ Miért búsulsz, kisangyal? – kérdezte kíváncsian. – Nemsokára Szenteste lesz, és te ne viszed a gyerekeknek a karácsonyfát? Sírni fognak az apróságok, ha nem kapják meg.
A kisangyal ránézett a nagy, szomorú, kék szemeivel, és sírva panaszkodott a madárkának:
─ Nagy az én bánatom. Otthon felejtettem a cetlit, amire fel volt írva, hová kell vinnem a karácsonyfát.
─ Ez bizony baj – csipogta a madárka. – Menjél vissza és hozd el gyorsan! Addig én vigyázok a fára.
─ Jaj, azt nem lehet - kezdett el hangosan sírni a kisangyal. Ha ez az ügyetlenségem kitudódik, nagyon kikapok. Életem végéig seperhetem a Tejutat. Hogyan lehettem ennyire ügyetlen?
A madárka nagyon megsajnálta, de ő sem tudta, mitévő legyen?
Pár perc gondolkodás után megszólalt:
─ Elmegyek a bagolyapóhoz tanácsot kérni. Hátha tud valami okosat mondani. Te addig maradjál itt!
A kisangyal valójában nem is igen hallotta, amit a madárka mondott. Azt hitte, hogy ezt csak azért mondta, hogy megvigasztalja.
Ki tudja mennyi idő telt el? Talán csak néhány perc, de az is lehet, hogy egy hosszú óra. Annyi bizonyos, hogy, amikor felkapta a fejecskéjét, mert furcsa zajt hallott, már minden koromsötét volt.
─ Megjöttünk – csicseregte vidáman a madárka. – Bagolyapó összehívta az erdő-mező állatait, és közösen kitaláltuk, hová kell vinni a karácsonyfát. Igazából ezt Róka Rudinak köszönhetjük. Minap járt a közeli faluban tyúkot csenni a gazdáktól. Ott hallotta, hogy a falu szélén van egy nagyon szegény család sok – sok kicsi gyermekkel. Eddig még soha nem volt karácsonyfájuk. Édesanyjuk megígérte nekik, ha jól viselkednek, akkor a kisangyal visz nekik egyet.
    Azért jött el minden állat, hogy elkísérjünk ebbe a faluba, és megmutassuk, hová kell vinned a karácsonyfát. Nem jó, ha egyedül kószálsz ebben a sötét erdőben.
    Ez reményt adott a kisangyalnak. Újból mosoly jelent meg arcocskáján, s szemei boldogan csillogtak. Amikor kiértek a sötét erdőből, a medve megállt és dörmögő hangján mondta:
─ Mi nem mehetünk tovább. Nézd, ott van az a kicsi ház! Oda kell vinned a karácsonyfát! Isten veled, kisangyal! Legyél ügyes, és örvendeztesd meg a ház apró lakóit! Már nagyon várnak.
─ Köszönöm, barátaim! – rebegte meghatottan. – Nélkületek nem tudom, mi történt volna velem.
Kezébe fogta a szépen feldíszített karácsonyfát, és repülni kezdett a megadott irányba.
Az erdő – mező állatai lélegzetüket visszafojtva hallgatták a szárnyak suhogását. Majd amikor ezek elhalkultak, s boldog gyerekzsivaj verte fel a faluszéli kicsi ház csöndjét, megkönnyebbülten sóhajtottak, és egymás nyakába borultak örömükben.
    A zajra még a csillagok is előbújtak a felhők mögül, és elégedetten összekacsintottak, hogy a kisangyalnak sikerült elvinni a karácsonyfát.