Útra kelt a Hold, udvarát elhagyta,
Csillagok fényében, keresi, kutatja.
Nem találja többé, szíve messze vágyik,
Szerelmese fénye, távolban még játszik…

Kedvesem, én mátkám, szól csillag szerényen,
Hold ifjú, mint mindig, öleli serényen.
Átfogja fényével, lágyan simogatja,
Sugarai védőn, széltől is megóvja.

Jöhetnek viharok, záporokkal telve,
Hold, a csillag fényét, tartja átölelve.
Szemeit becsukja, ha már jön a nappal,
Talán most pihenne, ringató csókokkal.

A messze távolban, halvány mécs világít,
Fénye odáig már, alig-alig látszik.
Ereje elfogyott, nézi, de már nincs ott,
Fellélegzik nyomban, amit szíve mondott.

Erőt nyert belőle, érzelmei dúlnak,
Felhők, alá nyúlnak, lágyan hozzá bújnak.
Csillag szégyenlősen, nézi a távolban,
Hajnalpír az arcán, átsiklik ő nyomban.

Hogyan is jöhetnék, kelnék én versenyre,
Hold a fénysugarát, öleli keblére.
Csillag, te tündöklő, emeld színpompámat,
Nyugalmad leled meg, viseld koronámat.

Elhalványul fénye, szemei ragyognak,
Csillogó lelkében, kemény harcok dúlnak.
Villámok, viharok, segítik a döntést,
Hold fényébe lépve, nincs már visszatérés.

A világmindenségben, egymás kezét fogják,
Szikrázó holdfényben, halkan ezt suttogják.
Hozzád vágyott lelkem, békémet megleltem,
A távoli fényekben, mást már nem kerestem.

Majd ha jön az este, fény karom kitárom,
Átölelve tartlak, míg eljön az álom.
Csendesen hallgatja, néz a messzeségbe,
Helyeslőn egy csillag, lehullott a fénybe…

2014.02.22.