Magány évei ülnek roskadó vállamon,
valami vonz, valami hív, induljak utamon,
kísérnek ugyan még
nyikorgó, rozsdás napok - elindulok.
Egy helyben topogástól én rab vagyok.

Életem láncait most hátrahagyom.

Indulok fényre, aranyló kékbe,
halványlila remény végtelenjébe,
és a szívemben verdeső fekete madár
ím, elhagy végre.
Körözve, károgva, keringve,
a múlt lakatjait hiába feszítve,
csalódástól kimerülve már messze jár,
az elmúlt idő fogságába visszaszáll.

2025. június 2.

Versemet Tarcsay Béla: „Október végén” című pasztellképe ihlette 

TM