Félrever a szívem –
valahol tűz van?
Nem hallja senki sem:
éget az üdvtan!
Oltanám, hiába:
lobogna egyre,
akárha szénbánya,
olajkút lenne.
Ó, csak a vágy kapott
bennem szikrára –
elérni a Napot,
hogy ne hiába
morzsoljam az időt
sárba ragadtan –
mennyi szív, s ész kidőlt
nagy akaratban?
Végül mind szervesült
a földi porral,
mert már rég kiderült:
a kő azonnal
zuhanni kényszerül,
ahogy földobja
játszó gyermek – repül,
s bukik a porba.
Valami elszánás
kell, ami végső –
önmagához ádáz
végtelen lépcső:
az égig tekergő
monoton spirál,
mi a vágyhoz felnő,
s lépni inspirál.
Ne húzzatok vissza,
elvágyom innen –
madárlelkem tiszta.
Hófehér ingem
tűzálló tollazat –
egy új Ikarosz
a csillagzat alatt,
hisz nem viaszos
a szárnyam. A Napba
repülök, s onnan
küldök minden arcra
mosolyt boldogan…
2016.12.30. Csorba Tibor