Nézem őket;
szépek...

ahogy egymás mellett,
kéz a kézben üldögélnek,
a rozoga fapadon.

szemük a múltba réved,
nem szólnak, nem beszélnek,
ülnek csendesen.

homlokukat ezer ránc szántja,
mögöttük az emlékezés faládája,
benne az élet varázsa.

a szerelmük első félszeg csókja,
testük forró, lüktető, kereső
összetapadása,

a szülések fájdalmas jajszava,
a gyermekek édes kacaja,
az élet diadala,
 

a sárga pej csikó nyerítése,
az első vetés édes öröme,
a munka tisztessége,

a kasza kemény, fa nyele,
a nyarak tikkasztó melege,
a telek jege.

az irigy idő gyorsan suhan,
sok-sok év mögöttük van,
öregek már.

a gyermekek messze mentek,
a jó barátok rég elköszöntek,
hívták őket az égiek.

ott ülnek ők most ketten,
egymásba olvadva, önfeledten,
a rozoga fapadon.

lopott csókjuk még mindig édes,
engem is pirulásra késztet,
ahogy leselkedem.

Nézem őket;
szépek...

/ Nagyszüleim emlékére /