Zárt határok mögött, poros dűlőúton,
huzatos mezők közt, nagyapák örökén,
kapaszkodott mába fürge gyermekkorom,
könyvekbe fogództam az életem delén.
Oda igyekszem most is, ahonnan jöttem,
a jövőt ringattam bátran a vállamon,
a folyókat árasztja el nem sírt könnyem,
gyengeségem bevallom, el nem hallgatom.
A testünk rongyokban, a lelkünk meztelen,
néptelen templomok, üres gyárak várnak,
eddig sodort minket a mihaszna jelen,
álljt mondok a nihil metropoliszának.
Hazudnak fényei és hamis kövei
az éjnek, nem tehetem, hogy higgyek nekik,
vagy féljek, a félúton tovább kell menni,
koldustarisznyámban maradt még némi hit.
Az életvágy forrása még ismeretlen,
hisz felfaljuk anyák méhének magzatát,
de nem vagyok tömegcikk éhes tömegben,
az éjből jönnek megmentő vitorlák.
Örökké félúton semmiből semmibe,
a bőröm még az almom szagát hordozza,
a küldetés, üzenet az ember kincse,
remény-fénynyaláb a szürke holnapokra,

2014. márc. 15.