Évámnak ajánlva. A hivatásáról íródott ez a történet, a nevelőszülő foglalkozásról, szeretettel.

Köldökzsinór híján az áldott szeretet
vérvonalt nem ismer, átjárva szíveket.
Nyitott tenyerével, ó, az Istenadta,
reggel a kenyered tányérodra rakta.

Csendben imát mormolt, még te eszegetted,
kérdő tekintettel szemeit kerested.
Valamitől közben fogaid vacognak,
éj kék tekintetén könnyei csillognak.

Érzed közelségét, benned lüktet, dobban,
hol szükség van reá, mindig éppen ott van!
Mire kigondolnád, eléd hozza tüstént,
keserű gondjaid eloszlatja füstként.

Sokszor csodálkozol. Honnan e sok derű?
El sem képzelheted, mennyire egyszerű!
Sosem csügged, lankad, erőd hatványozza,
szikrázó napodként élted beragyogja!

Titokzatos rejtély, kifürkészhetetlen,
nincs számára olyan, ami lehetetlen.
Más terhe súlyától ívrét meghajolna,
de ő aprót kacag inkább, bármit szólna.

Végtelen alázat, kötelességtudat,
oltalmazott gyermek, egyengetett utak,
zsenge leánykorát felidézi néha,
Ádám nélkül lett Nő, különleges Éva!

Kereszteződések és elágazások,
lidércködbe veszett, elillanó álmok,
kérges, fagyos földnek kikeleti vágya,
mintha minden árva sorsa benne fájna!

Holnap újra tesz-vesz, mert rendíthetetlen,
csak a naplemente érheti épp tetten!
Még jövendő vásznát szövi ábrándozva,
elnyomja mivoltát cselekvések sodra!

Tükörképét nézve kétkedik, nem érti,
- Miért vannak vágyak? Folyton ez kísérti!
Összetörve eszmél, talán szabadulna
sorstragédiáktól, s nem is ő vajúdta!

Mégis ismét érez, rátalál a holnap,
rezgése a hangnak, értelme a szónak,
fodrozódó vízen fénysávként szétterül,
felhők közt rést hasít, bíbora felderül.

Érkezik a hajnal, ébreszti virradás,
selymes hullámokon, suhanva, alva jár!
Tündéri éterbe sóhajtott lehelet,
amiért született, az ő, csak itt lehet.

Tesz-vesz a konyhában, pörög, sürög-forog,
ellágyul töprengve, önmagával konok.
Mielőtt vágyait láncszemekbe fűzi,
a kötelességtudat tőle messze űzi!

Süt-főz, súrol, vasal, nem törődve ezzel,
mit is kezdhetne már tipródott, tört testtel.
Néha olykor mélán a tükör elé áll,
emlékezés szárnyán tegnapok felé száll?

Mikor védelmezték, a széltől is óvták,
élete bimbóit két marékkal szórták.
Lépte alatt rideg, kemény a kövezet,
úgy vezekelte azt, mit el sem követett.

Magas falat emelt követ kőre rakva,
azáltal lett védett, önmagát feladva.
Oltalmazottá vált, társat nem keresett,
hivatása lett a gyermeki szeretet.

Esténként fáradtan megvetette ágyát,
megőrizve benső éne tisztaságát,
kik bámulták, látták, milyen felemelő!
Szilárd akaratból? Miből ennyi erő?

Mitől a virradás könnyharmatot ködöl,
újra eszmél a test, mit a tegnap gyötört!
Cipellője kopog, még az útját járja,
nem fejti meg senki! Ki ő valójába`?

Ki ő? Ki is lehet, milyen is az élet?
Maradt-e még érzés? Egyre csak ezt kérded!
Mint a haraghullám csúcsán, aki retten,
magasba üvölti! Mondd, ez miért lettem?

Miért nem érzem azt, mibe más belehal?
Sohasem lehettem, kit a tűz éget, hajt!
Még más száguld, szárnyal kéjmámorban úszva,
elmentem mellette magam mögé bújva!

Mire felkel a nap, betekint ablakon,
úrrá lesz a fénye sötétlő árnyakon.
Törékeny alkata, benső ragyogása
elárvult világnak Édesanyasága.