Most, hogy lejárt már az aranykorom,
Hajnalba torkolló éber éjeken
Folyton azt kérdem magamtól,
Honnan osont belém e félelem.
Két emberöltő csoszog mögöttem.
Múló éveknek nincs színe, neve,
Boldog emberektől jöttem ide.
Szívembe kaptam szúró nyílhegyet,
Amit a magány felém feszített.
Okolom a halált, a végzetet,
Elragadta azt, ki úgy szeretett,
De lehet e kín, már velem született,
Éjek púposodnak napok hátán,
Elönt, befed, mint fekete kátrány
A kételyem, előny ez vagy hátrány.

Milliárd agysejt vibrálja vissza,
Életem képeit, a sötét felissza,
Fakó fényeim, tolongnak körém
Vak bútorok, és nem várt öröm ér.
Vacak világom zaját kiszűrve
Ódát zeng zizegve a csend füve.
Kerülve vitát, meddő tolongást,
Az ő szavát hallgatom, semmi mást,
Talaja termő életelemem,
Önmagam megóvó jobbik felem,
Olykor ihlető, és új erőt fakaszt,
Nem kér, követel, és nem maraszt.

Szerelmek, barátok tovatűnnek,
Nyoma sem lesz könyvnek és betűnek,
A napomnak nem jön el holnapja,
A semmibe vele kézen fogva lépek,
Oda is kísér hű társul maradva.