Épp a világ talán legszebb városánál,
Hol elképzeltük Rómeót és Júliát!
Miért nem állunk meg emberek?
Rohanjon csak a képzelet!

A nagy dombról az Adige partra ismét lenézek,
eltűnődök, miért nincs már erkélyjelenet?
Az idő mindenen túlhalad,
És  már végleg minden elmarad!

De a fájdalom és rettegés,
Nemzetünkben örökké megmarad.
Minek a mindig rohanás?
A folyton tülekedés, kapkodás!

Annyi tervük lett volna még!
Szerelmek, tanulás, anyaság, kis család,
Szép öregkor, unokák.
De mindez már mind elmarad.

Rideg temető vár ifjakat.
Értelmetlen, ostoba kárhozat,
És a valódi érték ismét hol marad?
Elszállt mind a híd alatt, egy röpke másodperc alatt?!

Az idő mindenhogy elszalad,
Lehullajtva a fáról a lombokat.
Utólag már mindezért oly kár,
Elátkozva ez az évtized rég már.

Isten óvd az emlékét és emlékeket!
És a túlélni kényszerülteket.
A láthatatlan kötelék ott marad!
Mécsesek ragyognak kis lelkeik felé.