Így novemberben, az ősz végén
még nyomasztóbb az emberhiány,
már pár, fáradt napsugár is élmény,
a magány fojtogat, mint a lián.

Minden az maradt, ami volt,
és mégis új, mégis más,
az elmúlás odakinn mindent letarolt,
de a fákban szunnyad a tavasz, a változás.

A semmiből sűrűsödött minden,
ahol az anyag fogjai vagyunk,
innen már szabadulás nincsen,
mióta emberi arcot vett fel a fajunk.

Így ősz végén novemberben
a szél tépi a levelet, töri az ágakat,
mintha elfordult volna tőlünk az Isten,
csak bennünk csipognak a reménymadarak.

2013. november 15.