Öt évtized rohant velünk,
űzött, hajtott, gyerünk, gyerünk!
Tűzd ki célod, s küzdjél érte,
akkor is, ha nagy a tétje.

Évtizedek nyoma rajtunk,
de most végre együtt vagyunk.
Kíváncsiság, meg izgalom -
az ismerős nyüzsgést hallom.

Kezemben egy fakult fénykép,
vonásokat őrző térkép.
Ifjú arcok mosolyognak,
nem sejtve, mit hoz a holnap.

Arcvonások, szemek fénye
vetül a megszürkült képre,
felsejlik a régi éned,
elérzékenyülten nézem.

Ám a hangok megmaradtak,
itt nincs nyoma varázslatnak.
Mennyi téma szóba kerül,
miközben az idő repül.

Felbukkannak szép emlékek,
kacagtató csínytevések,
éledező vágy, szerelmek -
szégyenlősen szívbe rejtett.

Örömünkbe bánat vegyül,
van, ki nem lehet már velünk.
Hiányos az osztálylétszám,
hallgatjuk döbbenten, némán.

Az asztalon mécses lobog
azért, aki eltávozott.
Mert az idő pusztít, őröl,
s leszakít e földi tőről.

Fűzzük szorosabbra létünk,
találkozni visszatérjünk
ünnepelni az életet,
barátságot, szeretetet.