Egy érzés csak nem több, melynek okozója,
éltem múzsájának legfinomabb csókja.
Gondolataimnak kerekét forgatja,
mondatokat formál, szül, glédába rakva.

Szavakkal ékítem, rímekkel díszítem,
tündéri fürtjeid napfénnyel szőkítem.
Hangod trillájától az ég is kiderül,
szürke felhők hada fejvesztve menekül.

Süket némaságban édesen csilingel,
kirabolt szeretet koldusként kilincsel.
Lélek sugaradtól borzong, megrázkódik,
mosolyodban fürdik, úszkálva, mártózik.

Véremben felpezsdül, elbódít, bizsereg,
színpompás szivárvány szikrázó kikelet.
Mennyei fuvallat légiesen pazar,
könnyfátyolt ködölve harmattal betakar.

Az idők tornácán pihengető álom,
remény ostromától lepusztított várrom.
Melyben hitem éled, üdvösséggel átjár,
rideg közönyösség egyre szorul, hátrál.

Nyílik az ég alja, eljön a pirkadat,
víztükörre festi, fodrozza arcodat.
Lassan kisimítja, vasalja ráncait,
hol angyalok ropják nesztelen táncaik.

Megtaláljuk együtt, azt a rejtett ösvényt,
ott javakat nem oszt, ő, az örök fösvény,
Kinél életnedved jéggé kamatozna,
s élénk csillogásod, rézzé aranyozza.

Csodálkozom újra, tüstént megérthetem,
földön lehet véges, de benned végtelen!
Mitől szemed ragyog, számként oszthatatlan,
vágyaim kútfeje, te, felfoghatatlan!

Ki vagy, honnan jöttél? Választ nem találok!
Részeggé bódultan értetlenül állok!
Miért oly negédes, fennkölt pőreségben?
Mi ívelve görbül szájad szegletében!

Ettől száguld a vér, vajon ezért retten?
Visszhangzik csapongva, mint jajszó a csendben!
Lehet az iszonyat félelemre váltja,
hogy keservét kínját, ordítva kiáltsa!

Rekedten üvöltöm, - soha nem adom fel!
Nem teremtett még az Isten olyan embert!
Ki erő s fortéllyal minderre rábírna,
s ünnepelné vesztem, kacagva, visítva!

Maradok félszegen szerény, állhatatos,
a Krisztust követő, jámbor, alázatos,
Kiben a pillanat, valahol idebent,
fel – alá kóborol, haldoklik, megpihen.