Verselni, írni sohasem akartam,
árva sorok kerestek esdekelve,
ígérték, segítenek majd a bajban,
ha kihűl a kályhám és majd az este.
Engem még friss, lágy szelek neveltek,
„nem ilyennek képzeltem a rendet,”
most az ember farkasa az embernek,
magunk tapossuk vágva másom eret. .
Fény az ifjúság, az öregség nagy kincs,
az írással már nem nagyon sietek,
kezemet nem köti bénító bilincs,
elterjedek, mint szelíden a szelek.
Lehet, hogy csak hangosan gondolkodom,
hangom, szigorom a csendet zavarja,
majd kormot hint, szór reám züllött korom
és legyint mindenki e furcsa kis zajra.
Verset írni nem akartam sohasem,
esengőn a sorok sodródtak felém,
a rím-mámorban kábán félrészegen,
velük mulatok az utolsó estén.
Mert úgy lehet, hogy nincs többé értelme
koptatni a tollat, nevetni, sírni,
szétszórni magam az üres éterbe,
nem hallja senki, csak ásít a semmi.

Az ördög plüss párnája a tétlenség,
tudom és megértettem én már jó rég,
de mikor kiürül majd a föld és ég,
nekem ad igazat a végtelen vég.

2014. szept. 3.