Utamtól sárosan én, pornak vándora
hasztalan fürkészem a dolgok lényegét,
közben meddőn bimbót bont a tulipánfa,
bár tudja, megfagy fölötte még az ég.

Mire is vágyhat az egyszerű halandó,
kin átgázol idő, mint ő az anyagon,
tán elég lenne pár igaz és kedves szó,
ahogy lágy szellő hízelgését hallgatom.

Kristály patakot és tiszta forrásvizet,
hogy lazuljon szikla és kemény földgöröngy,
az ember a tudásért nagyon megfizet,
az elmúlás benne folyvást dolgozik, döng.

Sápadó arccal a Napomhoz fordulok,
csüggedésem csak szivárvány vigasztalja,
mely megfoghatatlan, akár a csillagok,
hogy ne gondoljak az Apokalypszisra.

Gyümölcsfa virága ne legyen majd meddő,
a déli szél csalfán tavaszt ne hazudjon,
örömmé duzzadjon ez az újesztendő,
a holnap harmatozzon minden hajnalon!

Mint kit behálóztak az egyszerű vágyak,
én a pórnak megfáradt, árván-hű fia,
ködből és mohából vetem meg az ágyat,
már tudom, mi a végső evidencia.

2014. 01. 03.