Tüzér voltam, ágyúgondnok –
ott játszottam a bolondot
Kiskőrösön hetvenhatban
Petőfivel az agyamban.
Világosnál úgy letettem
volna lomha rút fegyverem,
de az orosz volt a barát
(Paszkevics csak itta borát),
s a Varsói Szerződéssel,
mint a vajban csorba késsel,
meneteltem Nyugat ellen –
kommunista szilárd jellem –
múltat végképp eltörölni,
humánumból embert ölni.
Mindig győztes szovjet ember
voltam akkor, magyar sebbel,
Lenin útja vitt előre -
szikes libalegelőre.
Munkásosztály, meg élcsapat?
Sohase volt a nép szabad…

Népszabadság? Ötvenhatról
nem írt semmit – csak kamatról,
panelházas kaptár tervről –
nem tudott a naptár erről:
húsz év fojtó, gyilkos csendje
üvöltött a piszkos rendbe.
Hogy reszketett a vörös rém –
karantént vont éjjel körém:
hogyha mennék ellenükre,
munkásosztály pártos ökle
súlytana le rám, balekre –
s én aludtam hanyatt fekve
nyúlt rugójú unt vaságyon
várva, hogy Isten megáldjon.

- Szabotázs ez! – üvöltötte
(alig vert az óra ötre
októberi vad hajnalon)
a poltiszt – tökkelütöttje…
Fagyot jósolt a rádió
reggelre és a ráció
döntött: minden gépkocsinál,
mely szabad ég alatt állt,
hűtővizet engedtek le
a sofőrök késő este:
szét ne fagyjon a sok motor,
s ezért legyen netán botor,
ha lázadó apja ellen
vezényelné a pártszellem,
s nem indulna a gépezet.
Országos hálót képezett
a készültség vak félelme.
Ugyan: húsz év múltán kelne
birokra a szétvert nemzet?
Öngyilkosság egy új kezdet…

Akkor véstem a szívembe:
ötvenhat hős magyar tette
megrendített oly hatalmat,
mely onnantól nem akarhat
büntetlenül vérben ázni –
meg kellene magyarázni!

2018.05.06.  Csorba Tibor