Visszaszállok a hársillatú nyárba,
ahol nem zavar bánat, és tél-iszony,
mint szagokért remegő vadászkutya,
a meleg tócsákat, a fényt mind feliszom.

Léptem még ruganyos és rózsa-asszonyok
várnak hamvas, mohás palánkok mögött,
szirmokat csókolok, vígan morzsolgatok,
majd a diófaágra fürgén felszökök.

Onnan nézem falum, ezt a földi csodát,
mely sodródó világ szegénység tengerén,
már feltálalva a szerény, kis vacsorák,
és a hagyma-illat, mint parasztos tömjén.

A völgyekbe leszorult, boldog gyermekkor,
ahol nem volt senki durva és mogorva,
ünnepek a születés, lakodalom tor,
most menekülök már a régvolt napokba.

Milyen röhejes figura voltam is én,
töröm a fejem, sokszor az eszembe jut,
de biztatom magam az életem végén,
mert Tehozzád, Feléd fut le már minden út.