Fázok a nyarakban, izzadok telekben,
hiába futottam, lihegve siettem,
csak nőtt a szakadék köztük és közöttem,
magamra maradtam én az élhetetlen.

Közöny idelenn, a megvetés odafenn,
az idő pallost köszörül és folyton fen,
akár egy kisemmizett, szegény szerecsen,
üres a markom, nem jutott már semmi sem.

Csak a vers, könyv, a zene és a szerelem,
simul rám lágyan, kedvesen, hűségesen,
hiába tátong felém sok sötét verem,
már örökre maradnak itt bennem és velem.

Nyugati alkonyon, hajnali keleten
senki sem imádkozik értem, helyettem,
de a fényt, mit nekem kínál az Istenem,
iszom, szürcsölöm én az élhetetlen.

A perc, a pillanat, mint egy éber őrszem,
a szigor követ őszben, fehéren őszen,
eltűnt a múlt, már nincs jövő, csak a jelei
izzadva didergek egy csepp végtelenben.

2014. 09. 11.