Mindenki mást csinál. Bánatos óráiban, esetleg napjaiban, az ember úgy érzi tenni kell valamit, mielőtt megzavaradik.

     Én ilyen állapotomban takarítani kezdek. De nem ám csak úgy, amolyan tessék-lássék módon, hanem alaposan, úgy Istenigazából. Egyszer bejött a szomszéd, egy ilyen kényszeres takarításkor, és egészen elhűlve azt kérdezte, Úr Isten ! Ki csinált itt ekkora rendetlenséget? Hát én! De hát miért? Takarítok! Most azt vettem a fejembe, a fiókokban teszek rendet. Ott találtam rá a levélre. Előkaptam a szemüveget, lehuppantam a fotelbe, és olvasom:

            Drága Fülcsikém!!

Ne haragudj, hogy ilyen bánatot okozok neked, de már nem bírom a sok fájdalmat, és még esélyem sincs a gyógyulásra, és csak még több fájdalmat és szenvedést okozok neked.
Drága, Drága Fülcsike! A negyven évi ápolást, szeretetet, gondoskodást, ezer életidő alatt sem tudnám meghálálni. Ilyen feleség nincs még egy. Az, hogy azt köszönöm, az nagyon vékony. Így is csak azt tudom mondani, hogy nagyon, nagyon szeretlek.
Szeretlek és onnan túlról is szeretni foglak. Élj szabadon, nem a lakásba engem ápolni.
Nagyon nehezen hagylak itt, de te is tudod, hogy nincs gyógyulás. Köszönöm ezt a negyven évet. Nagyon türelmes voltál hozzám.
Azért néha gondolj rám.
Ezerszer…
Ne felejtsd el !!!
Imádlak ! Imádlak ! Imádlak !
             Papókád

Kijött a könny a szememből. A levelet pár nappal a halála előtt írta, talán azon a napon, amikor haza akart menni.
     Be kellett mennem a faluba,mert éppen megromlott egy fogam! Kértem és kaptam gondozói segítséget, így rövid időre elhagyhattam őt, hiszen volt vele valaki. Mielőtt indultam, még bele suttogta a fülembe, siessél haza! ne beszéljél annyit, ha találkozol valakivel.
     Siettem amennyire csak lehetett. Azon az estén, arra kért, hozzam a ruháját, segítsek neki felöltözni, a telefonját, igazolványát és a briftasnit készítsem ki , mert haza akar menni. Olyan nagy volt benne az akarat, hogy nem ellekeztem. Felöltöztettem. Nagyon elfáradt, mondta, hogy egy picit lepihen, mielőtt útnak indul. Mondom , Papókám, most nincsen buszjárat, mivel mész haza? Majd hívok taxit. Azért kell a pénz, hogy a taxit ki tudjam fizetni. Azt is kérdeztem, hogy hova megy? Hol van a haza? A szüleinél, vagy a mi melyik lakásunkban? A negyven év alatt, több helyen is laktunk. Nézett rám értetlenül. Mért kérdezel ilyeneket, hát hol van a házunk? A patikával szembe! Oda megyek haza. Átgondoltam, soha nem volt a lakásunkkal szemben patika. Aztán rábeszéltem vetkőzzünk le, mert csupa pihe lesz a ruhája, így majd nem tud tisztán hazamenni.
     Régen otthon haltak meg az emberek, és az élők, akik a beteggel voltak, tudták a „menetrendet” a haldokló cselekedeteinek , kívánságainak rendjéről. Ilyen a hazamenetel is.
     Kis kitérő után, most válaszolok a leveledre Papókám.

Negyven boldog évem volt. Szerettem veled élni.
Három év. Olyan mintha végtelen lenne, éppen mintha most mentél volna el, vagy mintha már ezer éve. Nem tudok írni semmit! Semmi értelmes nem jut eszembe. Ismétlem csak magam: szerettem élni Veled ! Élni… csak élni szerettem veled. Élni